- Én Gaius Flavius Aétius Maximus a Római Császárság küldötte és képviselője átnyújtom, - itt elakadt, amikor.
- Uram. Uram! Uram? – hallatszott.
- Igen. – szolalt meg és az érkező felé fordult.
- Látja ott messze azt a kicsi, de jól kivehető porfelhőt?
- Igen látom. – válaszolta.
- Azok ott Hunok és erre tartanak. – mondta az érkező Constantinus.
- Miért gondolod, hogy Hunok? - kérdezte Aétius és folytatta.
- Lehetnek mások is. Nagyon sok nép él itt ezen a vidéken -
- Nem uram azok ott Hunok. Az a porfelhő elárulja Őket. A Hunok közlekednek a pusztai népek közül, egyedül ennyi üres vezeték lóval. Azok okozzák ott azt a kis porfelhőt. Egy Hunhoz három - négy, ló tartozik. Ha a ló, amin ül, elfárad, menet közbe átugrik a másikra. Mindent lóháton csinálnak, esznek, isznak, de még alszanak is menetközben a lovaik hátán. Ezért tudnak ilyen gyorsan száguldozni a pusztákon. – válaszolt Constantinus aztán folytatta.
- Hamarosan itt lesznek. Bevárjuk Őket, vagy megyünk tovább? -
- Te mit javasolsz? – kérdezte Aétius
- Már késő délután van. Ez a hely egészen jónak látszik éjszakára. Közel van a tó, ami mellet nem olyan rég eljöttünk. A liget ahol most vagyunk, a szélén ezzel a pár nagyfával igen biztonságosnak tűnik, baj esetén jól védhető. Az megeshet, hogy később ma már nem találunk ilyen kellemes és nyugodt helyet. Szerintem elég hosszú utat tettünk meg ma is. Azt viszont nem tudom, mikorra kell megérkeznünk. Minden Öntől függ uram. - válaszolta Constantinus
- Jól van, nem bánom. Maradjunk. Én nem sietek sehova. Uldin a Hunok királya remélem csak meg vár. – mondta Aétius és közben nevetett.
- Uram a Hunok nem Uldinnak mondják hanem Huldinnak. Van még egy másik királyuk is. Az Ő neve Donat. Az ottlétem alatt sajnos nem tudtam kideríteni róluk semmit, A Hun nép nem egy közlékeny, fajta. Velem, mint rómaival nagyon kevesen álltak szóba. A két királyuk közül melyikük bír nagyobb hatalommal és, hogy éppen hol tartózkodnak senki sem árulta el nekem. Az viszont tény, hogy már az ott tartózkodásom elején közölték velem ne nagyon kérdezzek, az uralkodóházzal kapcsolatban semmit sem. A helyzet némiképp idővel változott és pár dolgot azért még is csak megtudtam róluk meg a családjukról. Azt sem tudom, hogy Önt kettejük közül ki fogja fogadni majd. Én nekem sajnos nem adatott meg, hogy valamelyikükkel is találkozzam. – mondta Constantinus
- Nekem aztán mindegy Uldin vagy Huldin, de megjegyeztem tehát Huldin a nagy királyuk neve. Szólj Litoriusnak maradunk, intézkedjen. A kocsikat helyezzék el félkörívben. Az állatokat vigyék a tóra itatni és őrök kíséretével hagyják is ott őket éjszakára. A sátrainkat állítassa fel. A többit tudja, ahogyan ilyenkor szoktuk. Nagyon meleg kezd lenni ezen a vidéken. Úgy látom itt is szokatlanul magasan jár a nap. – mondta Aétius és kissé elfordult.
A szeme sarkából még látta, hogy Constantinus sietve elmegy. A gondolatai már megint a beszédjén jártak. A beszéd, amit majd mondania kell, mikor átadja a császár levelét a Hunok nagykirályának. Azt nem tudta, hogy Huldin a Hunok királya tud e latinul, remélte tud, ha nem akkor majd Constantinus lefordítja neki. Constantinust pont ezért hozta magával, mert tudta, hogy járt már a Hun birodalomban és jól beszéli a nyelvüket és a senatus is Őt jelölte ki vezetőnek. Az üdvözlő beszéd eleje és az első pár mondat a fontos gondolta magában. Az első mondatott újra és újra átfogalmazta nem tudta eldönteni mi a jobb a „Római Császárság egyszerű szülötte” vagy a „Római Császárság küldötte és képviselője” megfogalmazás. Az ide út során, hányszor, de hányszor próbálta fejben megfogalmazni azt, amit majd mondania kellene, de valahogyan egyszer sem találta jónak, amit kigondolt. A mai nap sem lett kivétel ép ezért, mint annyiszor most is hamar feladta.
Aétius saját maga nem igen találkozott szülővárosában Silistrában Hunokkal. Az anyja mindentől féltette, kíséret nélkül egyedül sehová sem engedte. A taníttatása folytán később mikor anyja rokonaihoz Rómába került, ugyan megpróbált mindenféle népekkel szóba állni, de még véletlenül sem találkozott egyel sem közülük. Az igaz a Gótoknál lett volna alkalma a Hunok beszédjének elsajátítására, de ott inkább a Gót nyelv tanulása látszott hasznosnak. A lehetőséget miszerint a beszédet Gótul kéne elmondania azonnal el is vetette, hiszen a Gót nem az anyanyelve még akkor sem, ha elég jól beszéli azt. A Gót nyelvel úgy volt, mint az Alánnal, amit gyermekkorában, az apja szabad estéin tanított neki. Az apja Flavius Gaudentius, Pannoniában Alánok között nevelkedett. A rossz nyelvek szerint az apja egész családja Alán volt és így kerültek Pannoniába. Az anyja, ha dühös volt az urára bizony ezt többször is a fejéhez vágta. Az édesapja Alán mivoltának igazolására nem létezett bizonyíték. Az apja sem beszélt Hunul, pedig mint magister equitum sokszor harcolt a Hunok ellen és számtalanszor kínálkozott alkalom a nyelv elsajátítására.
A veleszületett ösztön alapján most viszont olyan érzése támadt valaki áll a háta mögött. A hirtelen megfordulása is ösztönösen történt és valóban egyik sorstársa állt vele szemben. Félix a vele majdnem egykorú daliás katonatárs a jó barát, aki erre az útra is elkísérte.
- Aétius furcsa dolgot vettem észre. Mikor itt letáboroztunk egy lovas figyelt minket. Úgy tettem mintha nem venném észre. De aztán kis idő múlva Ő hírtelen megfordult és elvágtatott. Pár perce megint egy lovast vettem észre. Minket figyelt. Most már elindultam abba az irányba, ahol állt. Ő is azonnal elvágtatott. A furcsa az, hogy mind a két lovas különböző ruhát és fegyvert viselt. A dolgot elmondtam Constantinusnak. Az elmondásom és leírásom alapján Ő az első lovast Hunnak gondolja. A második lovas kilétére nem tudja a választ. Bármelyik itt élő törzs harcosa lehet. – mondta katonatársa.
Áétius az elmondottakon meghökkent, hiszen Ő nem vett észre semmit. Az, hogy a Hunok felderítőket küldenek ahányszor csak útra kelnek számára természetesnek tűnt. A katonai kiképzésük során részletesen tanultak a barbár népek szokásairól így a Hunok felderítőiről is. A Protectores Domestici kadéti iskolán a tanáruk külön fejezetben taglalta a Hunok felderítését és annak mindenkori jelentőségét. A lehetőséget, hogy a most közeledő Hunok felderítői voltak a látogatóik elfogadta és tényként kezelte. Félixre nézet és a következőket mondta.
- A Hunok tudják, hogy jövünk, benne van a szerződésben. Nem hiszem, hogy megtámadnának, az háborúhoz vezetne. Tudtam, hogy figyelni fognak, de ennyire, ezt nem gondoltam volna. Ne aggódj, elegen vagyunk, nem hiszem, hogy bár ki is megtámadna. És ha mégis akkor itt vagyunk. - és az oldalán lévő gladiusára csapott.
- Félix szólj Litoriusnak és együtt gyertek ide. Ha hinni lehet, Constantinusnak akkor hamarosan itt lesznek a látogatóink. Most elválik, mit tud Constantinus. Azt a pár katonánkat leszámítva, akik beszélnek valamennyire Hunul csak Ö beszéli a nyelvüket. – folytatta Aétius
A sorsában osztozó társa mikor látta, hogy Aétius befejezte megfordult és elsietett. A most már megint magára maradt Római fiú ott állt a nagy fa alatt és tovább töprengett.
- Miért pont Én, hiszen annyi Római patricius családból származó fiatalember van a birodalomban. Az anyja szerint ez egy kiváltság egy hatalmas lehetőség. Köszöni szépen három év a Gótoknál és most megint ki tudja mennyi a Hunoknál. Egy újabb ismeretlen birodalom, ahol még soha nem járt. Most is milyen meleg van, pedig még csak a tavasz elején járnak. A beszéd az a fránya beszéd a gondolatai mindig ide kanyarodtak vissza. Azt kéne mondania, amit a Gótok királyának Alarichnak mondott. Átadta Honorius császár levelét és mondott pár üdvözlő mondatot. Mikor három év eltelte után végre eljött mi az, hogy eljött elmenekült, futva távozott. Nem is köszönt el a gyönyörű Grimhildától. Pedig miket ígért annak a szép szemű lánynak. Most így utólag még saját maga is mosolyog rajta. Talán egyszer visszamegy és hazahozza. Haza? Hova haza? Egyáltalán hol az Ő otthona? Moesia vagy Róma egyik sem jelentett számára semmit. Mint a kivert kutyák bolyongott az egész birodalmon belül. Ő is Félix is és minden Római patricius családban született fiú arról a bizonyos napról álmodozott, hogy majd eljön az a várva várt nap. Igen a nap, amikor lóháton odaállhatnak a saját légiójuk elé és üdvözölhetik a katonáikat. Most, hogy itt áll a Hunok földjén egyáltalán nem úgy néz ki, hogy ez a bizonyos nap karnyújtásnyira lenne. Pedig mindent elkövetett a cél érdekében. Rómában még a Görög nyelvet is tanulta. A Protectores Domestici tisztképző iskolában kiváló eredménnyel végzett, de mégsem helyezték át utána a protectores divini laterishez a császár őrei közé. Talán az anyja és a rokonok féltő keze lehetett a dologban. Hiszen soha nem helyezték véglegesen egy légióhoz sem tribunus praetorianus partis militarisnak pedig nem is egyszer jelentkezett Stilichonál a légiók uránál kihallgatásra. A főparancsnok soha sem fogadta. A nemzetség nevük egyezése alapján, hiszen még a császárt is így hívták azt gondolhatta volna, bárki valamilyen előnyt élvez. -
A töprengését Félix és Litorius érkezése zavarta meg. A két fiú ugyan úgy, mint Ő Római előkelő patricius család sarja és így a Protectores Domestici kadéti iskola után már régen vagy a protectores divini laterisnél vagy a légióknál, mint tribunus praetorianus partis militaris lett volna a helyük. A fiúk a barátai úgy végezték, mint Ő Róma nem engedte el őket hiába is próbáltak a senatus tagjai közül bár kit is megkörnyékezni. A Római szenátussal nem lehetett vitába bocsátkozni. Az akaratuk érvényesült mindenben. Az Ő kijelölése is a szenátorok javaslata alapján történt. A Gót Alarick ugyan megint Őt kérte cseregyereknek, de a senatus a kérést elutasította és inkább a Hunoknak adta, mint az egymásközti béke biztosítékát. A császár csak jóváhagyta a küldetését. A két hű barátja mikor értesült arról, hogy hová küldik azonnal önként jelentkezett a kíséretbe. A senatus bármely tagja természetesen bármilyen ürüggyel bármikor felmentheti és visszarendelheti Őket. A lehetőség fenn állt ezt nagyon is jól tudta.
- Itt vagyunk. Mire gondolsz? Mit tegyünk? – szolt Litorius a barátjához.
- Tudjátok mire gondoltam? Üljünk le itt a fa alatt és kockázzunk. A napnyugtára gondolom a látogatóink is ide érnek, ha erre jönnek egyáltalán. De az is lehet, hogy Constantinus téved, és nem erre jönnek. – mondta Aétius és elsőnek telepedett le a magas fűben.
A két fiú követte a barátjuk példáját és szintén kényelmesen elhelyezkedtek az árnyékot nyújtó nagy fa alatt. A három fiú övének rejtekében kivétel nélkül ott voltak a kockajáték kellékei a dobókockák. A katonai iskolában is, hamar rászoktak arra, hogy ha idejük engedte ezzel a szórakozással mulatták az időt. A játékot pénzben játszották igaz nem nagy tétekben. A játék során minden körben fejenként egy denariust tettek be, így a váltakozó szerencse folytán a nyertes nem igazán lett gazdagabb. A jelenlegi lehetőségekhez mérten nem is tehetek volna másként, hiszen egyikük anyagi helyzete sem engedte meg a felesleges költekezést. A senatus által az útra kiutalt viaticum költség fejenként egy arany aureus nem engedett felesleges költekezést. A birodalom területén semmire nem kellet költeniük.
A császár levelét felmutatva, amelyben Aétius mint caduceator és annak megszemélyesítője a senatus által kijelölt puerum repositum szerepelt mindent megkaptak bár mi is legyen az. A kiutalt pénz csak arra az esetre szolgált, ha a birodalmon kívül mégis vásárolniuk kellene valamit. Az utolsó Valériai nagyobb őrhelyen Sopianaeben minden társzekeret felpakoltak élelemmel. A Danubius átkelése előtt Aliscaban már csak pótolták az elfogyasztott élelmiszert. A Hun népek földjén idáig minden lakott települést elkerültek. A kerülő utak biztonságossá tételéről Constantinus saját maga és a rá bízott emberek gondoskodtak.
A három fiú teljesen belefeledkezett a játékba. Az Aétius által levetett és a földre leterített lacernát körbe ülve játszottak. A szerencse úgy látszik ma Litoriust választotta. A jóképű éjfeketehajú fiú minden győztes dobás után felnevetett. A két vesztes ilyenkor bosszankodott vagy ugyan úgy nevettek Litoriusszal együtt. A soron következő mindegyik dobó felnézett az égre és Iuppiterhez fohászkodva dobta el a kockákat, és ha sikerült nagyot dobnia óriási volt az öröm. A játékot Constantinus érkezése szakította félbe.
- Uram pár perc is itt vannak. - mondta
Mind a három fiú felnézett rá de Aétius szolalt meg elsőnek.
- Mennyünk. Nézzük meg kik érkeznek hozzánk. Hátha van pénzük, amit elnyerhetünk tőlük. – mondta nevetve.
A magas fűben ülök mindnyájan nevettek, de aztán kelletlenül feltápászkodtak. Aétius felvette a földre terített lacernáját és magára terítette. A ruházatuk megigazítása után elindultak. A katonai tunica felett valamennyien bőrmellényt viseltek. A délutáni melegben ez nem tűnt éppen ésszerű viseletnek. A kiképzésük során sokszor húsz, harminc kilós felszereléssel rohantak hegyen völgyön kietlen pusztákon keresztül. Az időjárás viszontagságait valamennyien megszokták már.
A bőrmellény nem sok védelmet nyújtott viselőjének a harcban. A páncél alatt viselve viszont igen hatékony eszköznek tűnt. Az a valaki, aki még külön bélést is rendelt a mellénye alá bizony úgy járt, hogy egészen mélyen a zsebébe kellet nyúlnia. Az a katona, aki ilyen felszerelést hordott nagy valószínűséggel legalább centurio kellet, hogy legyen. A légiók közkatonái ezt a luxust nem élvezhették.
Aétius menet közben intézkedett.
- Vegyél magad mellé legalább két tucat katonát és húzódjatok hátrébb egészen oda a bokrok közé. – mondta Litoriusnak.
- Soha nem tudhatjuk. Lehet, hogy mégsem azok jönnek, akiket várunk. – fejezte be végül.
A kocsikhoz érve felmászott egy félig üresen álló carrusra és így magasabban állva nézett a közeledő lovasok felé. A lovasok elég nagy port vertek maguk körül, nem igazán látszott kik is Ők valójában. A kocsin való álldogálást elég hamar megunva gyorsan leszállt a carrusról és Félixel együtt az érkezők felé fordulva várakoztak. A többi katona mögöttük jóval hátrébb állt és szótlanul csenden várta mi fog történni. A kíséret, amit még Rómában kapott jó, ha egy fél centuriat kitett. A vele utazó katonák többsége azt a pár kereskedőt volt hivatva védeni, akik az út során vele tartottak. A kereskedők a Római birodalom területén is, de ezen a vidéken különösen rászorultak a hadsereg védelmére.
Aétius fejében még átsuhant a gondolat, a díszes katonai sisakját fel kéne vennie, de a lustasága nagyúr lévén elég hamar lebeszélte erről és ezért úgy döntött mégsem. A cassisát egyébként már napok óta nem találta valószínű valamelyik láda alján csücsül. Az előkelő családból származó ifjak mind a ketten büszkén álltak és hagyták, hogy a késő délutáni nap sugarai gyönyörködjenek izmos testükben. A Rómaiak büszkeségével álltak ott a számukra ismeretlen táj közepén.
A most érkező elöl vágtató három lovas és a mögöttük feltűnő legalább két centuria vad kinézetű harcos mit gondolt az eléjük táruló látványról nem tudni. A gyors iramban érkező lovasok a Rómaiak táborának szélén megtorpant és megállt. Az érkezőket vezető három lovas azonban egészen, Aétius elé jött és csak ott állt meg. A többi lovas mintha ott sem lennének hátrébb várakozott. A lovak apró horkantásain kívül teljes néma csend telepedett a tájra. A két tábor felváltva némán méregette egymást. Az nem derült ki, hogy a csendben való álldogálást és szótlan nézelődést ki bírja tovább, mert kis idő múlva a három lovas közül az egyik megszólalt.
- Kik vagytok és hová mentek? – kérdezte a Hunok nyelvén.
Aétiust nem lepte meg a tény, ezt a beszédet nem érti. A mögötte álló Constantinus már fordította is a kérdést és halkan súgta Hunok. Aétius a kérdező felé fordult és a vártnál jóval hosszabb ideig vizsgálta azt. A kérdező zömök kerekfejű vastag szemöldökű sötétbőrű férfi olyan egykorú vagy valamivel idősebb lehetett nála. Az alapos vizsgálódása végén egészen hangosan és latinul válaszolt.
- Én Gaius Flavius Aétius Maximus a Római Császárság patricius családjának szülötte vagyok. A velem utazó két barátommal és néhány kereskedővel együtt a Hunok nagykirályához tartunk. A mögöttem lévő katonák a kísérőink. Ők a védelmünket szolgálják. A Római Birodalom és a Hunok között létrejött béke alapján Én vagyok a túsz a cseregyerek. – mondta.
A még mindig lóháton ülő idegen nem várva be Constantinus fordítását, mosolyogva furcsa kiejtéssel, de latinul kérdezte.
- Nem vagy Te már elég öreg gyereknek? -
Aétiust meglepte és egyben meg is zavarta az ismeretlen latin beszéde. Az eddigi élete során most fordult elő először, hogy beszél egy Hunnal, aki érti, amit mond. A számára egészen hihetetlennek tűnő dolgon felbátorodva azonnal vissza kérdezett, de most már halkabban.
- És Ti kik vagytok? Benned és kísérőidben kiket tisztelhetünk? -
Az idegen lassan kényelmesen leszállt a lováról. Intett a két társa felé, hogy Ők is tegyék ugyan ezt. A kísérőinek a lovaikról a szilárd talajra való érkezését megvárta és csak azután lépet mosolyogva Aétius elé a jobb karját nyújtva.
- Az Én nevem Bulda. A mellettem álló testvéreim neve Reva és Atilla. Mind a hárman Hun hercegek, illetve Reva a nővérem hercegnő lennénk. A jó apánk Mundcsuk a Hunok nagykirályának testvére. – mondta egészen furcsán ejtve a Latin szavakat.
Aétius a felé nyújtott kezet elfogadva arcán tükröződő meglepetéssel fordult Reva felé. A látvány hihetetlennek tűnt ott állt előtte egy szokatlanul karcsú barbár ruhás isteni teremtés. A lány arca lényegesen világosabb volt, mint Buldáé. A számára furcsa Hun fejfedő alól kikandikáló szőke hajtincsek és hát persze a szemek. A két tiszta világoskék szempár, amelyek most Őt fürkészték és vizsgálták. Aétius szemeit még mindig Reván felejtve és kitartóan legeltetve ismét megszólalt.
- És szabad tudnom Ti hová tartotok? – kérdezte.
- Az öcsikénket kísérjük el egészen az Isterig. Ott átadjuk, Őt a Rómaiaknak kísérjék, Rómáig. Mint tudod a békeszerződés értelmében a Hunok is adnak egy túszt, cseregyereket Rómának. Ő a Mi kisöcsénk Atilla. Én úgy terveztem, hogy az Isternél fogunk veletek találkozni. Atyánk olyan utasítást adott, hogy a Hun Birodalmon belül Mi kísérjünk téged hozzá. A parancsot teljesítenem kell. – mondta Bulda kinek az arcán a zavartság nyomait lehetett felfedezni.
- Nem is tudom most mi tévő legyek. – folytatta Bulda.
- Verjetek tábort mellettünk. Azután később majd együtt eldöntjük, mi történjen. Gondolom ma már Ti sem mentek tovább. – mondta Aétius
Bulda nem szólt semmit csak bólintott. Azután felpattant a lovára megint intett a két testvére felé, akik szintén lóra ültek és elvágtattak a várakozó Hunok irányába.
Aétius ott maradt Félixel, aki mosollyal az arcán feléje fordult.
- Láttam, amit láttam. A szemei Aétius a szemei, és ahogy a lovon ült. Ha a Hunoknál ilyen lányok élnek. Én örökre ott maradok veled. – mondta.
Aétius nem leplezett bosszúsággal az arcán szólalt meg.
- Ez a barbár meg sem várta, hogy befejezzem, amit mondani szerettem volna. Itt hagyott. Hát milyen hercegek ezek? Igaz a két testvére meg sem szolalt. Na, mindegy. Félix szólj Litoriusnak most már előjöhetnek. -
Félix távozása után gondolatban tovább bosszankodott.
- Úgy látszik, a Hunok nem igazán tisztelik a Rómaiakat. Ezen a Buldán egy csepp tisztelet semmi alázat, jelei nem látszottak. Próbálna csak Ő így viselkedni. A rettegett és félelmetes Rómával. Róma a mindenható. –
És itt a gondolatai akaratlanul elkalandoztak.
- A lány a szőke világoskék szemű lány. Igaza van Félixnek, ahogy a lovon ült. Na, majd Én megmutatom. –
Ezek voltak az utolsó gondolatai, mert közben a két társa megérkezett. Constantinushoz fordulva kérdezte.
- Ki ez a Bulda? Tudsz róla valamit? -
- Ő a legidősebb fiú. Ő az örökös. A neve Bulda Bleda Bilda Blida de hívják Blaedilának is. A nevét, mint minden Hunnak a különböző népek másképpen ejtik. A Hun nyelvben a neve felhőt jelent. A Hunok igen szeretik nyugodt jóságos és jóindulatú. A kistestvére Atilla, akit még hívnak Atli Etzel Etel Etele pont az ellentéte. A nevét a Gótok Tyla Aila Athila Athyla ejtik ki. Az Ő neve a Hun nyelvben, ha jól tudom folyót jelent, de nem biztos, hogy így van, mert Bulda esetében is a bülüt szó jelenti a felhőt. Lobbanékony hírtelen haragú és vad. – Mégis a Hunok Őt jobban kedvelik, mint Buldát. Az édesanyjuk Daria csodaszép szőke teremtés. Igen nagy szeretettel van a gyermekei iránt. Egyébként az Ő neve Arikan a Hunoknál. A szerencse az, hogy a Hunokat egyáltalán nem érdekli, ki hogyan ejti ki a nevüket. Nagyon sokszor csak mosolyognak, ha valaki nem tudja a nevüket helyesen kiejteni. A köztük eltöltött idő elején Én magam is így jártam. A neveket állandóan összekevertem. – mondta Constantinus és elhallgatott.
Az idősödő, de még mindig jó karban lévő tolmács direkt nem szólt Revaról pedig tudta a három Római előkelő fiút pont Reva érdekelte volna a legjobban. A hallgatása érthetőnek tűnt, hiszen neki megvolt a saját baja Revaval. A nyilvánvaló tényt magának sem merte bevallani, hogy a Hunok hercegnője milyen mély hatást tett rá mikor a táborukban élt. Az ott léte alatt, hányszor de hányszor kérte Reva látogassa meg Őt és tanítsa latinra. A latin órák sokszor késő délutánig tartottak, sőt néha még tovább is. Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg csak Ő látja úgy, hogy a hercegnő, rajongással van iránta. Az Ő érzései a hercegnő felé soha nem kerültek kimondásra és nem is lettek megfogalmazva. A váratlan találkozás vagy talán a viszontlátás öröme miatt most, viszont kellemes bizsergő érzés uralkodott el az egész testén. A rég elfeledett, de most újból felidézett emlékeknek utat engedve persze, hogy nem szeretett volna Revaról beszélni a büszke pökhendi elkényeztetett úrfik előtt. A félelme, hogy ha beszél Revaról az érzés, amit iránta érez, látszik majd az arcán hallgatásra kényszerítette. A kérdezővel mit sem törődve fejét lehajtva állt és kitartóan hallgatott. A sorsát, mint általában lenni szokott viszont senki nem kerülheti el. A Rómaiak vezetője és tolmácsa sem járt másként hiszen Aétius tovább faggatta.
- És mi van Revaval? Mit tudsz róla? -
Constantinus ereiben megfagyott a vér. Az elég sokáig tartó hallgatása után, valahogy összeszedte magát és megszólalt.
- Ő a legidősebb testvér. – mondta eléggé rekedtes hangon azután folytatta.
- A neve Reva de hívják Reuvanak is. Az ót létem alatt Őt és oly sok másokat is tanítottam latinra. Állíthatom, hogy a rajongása határtalan Róma iránt. – mondta megkönnyebbülten és aztán elhallgatott.
- Ennyi? – kérdezte Aétius.
- Ennyi. – válaszolta Constantinus
- Hát ez nem sok. – mondta Félix és folytatta.
- Látnod kellet volna a hercegnőt Litorius. Egy földre szállt Iuno. Egy isten, nő. Egy igazi égi csoda. – áradozott Félix.
A daliás Római ifjú ki tudja még meddig folytatta volna, de a végtelennek látszó dics, himnusznak egy Hun lovas érkezése vetett véget. A Hun az öltözéke alapján a Rómaiak akármelyik szabadcsapatában nyugodtan elvegyülhetne, és senki nem venné észre, hogy nem közéjük való. A latinok nyelvén szolalt meg hibátlanul használva a szavakat.
- Az uram a herceg kér benneteket, látogassátok meg. A tiszteletedre Aétius herceg. Az Én uram a hercegünk vacsorát ad. Természetesen a barátaidat és Constantinust, a tolmácsot is szeretettel elvárja. -
A tökéletes kiejtést és szóhasználatot bármelyik Római plebejus megirigyelhetné gondolta ámultan Aétius, aki meg volt győződve róla ez az ember a Római birodalom szülötte. A Hunok küldöncének szavai végeztével először nem szolt, csak a mellette állókra nézett, mint aki tőlük várja a választ. A jelenlévők viszont mind hallgattak és nagyon úgy tűnt nekik mindegy milyen választ ad a vezetőjük. A meghívás végül is neki szólt éppen ezért akár tetszett akár nem illet mondania valamit.
- Mond, meg a hercegnek valamennyien ott leszünk. – mondta miközben a lovas szemébe nézett.
A Hun a fejével megértő fejbólintással válaszolt, és ahogy jött ugyan úgy távozott. A lovas eltűnte után mindenkinek más járt a fejében, egy közös dolog azért akadt, Revanak hívták. A rejtélyes és még ismeretlen hercegnővel való találkozás esélyeit latolgatták valamennyien. A fiuk egyike sem merte megkérdezni Constantinust milyen szokások járják a Hunoknál. Az estebéd alkalmával a nők is jelen lehetnek, vagy külön sátorban étkeznek. A szép hölgyek társaságára vágyó és sóvárgó fiatalok azt sem tudták pontosan, hogy a Hunok táborában hány nő tartózkodik csak sejtéseik lehettek. Az ilyen irányú kevés ismereteik alapján mégis arra a következtetésre jutottak, a hercegnő nem utazhat női szolgák nélkül. A női szolgák mellé női úrnők is dukálnak, gondolták. Az ábrándozó és szebbnél szebb terveket szövögetők közül Aétius szolalt meg elsőnek és adta ki a parancsokat.
- Litorius szólj, pár katonának velünk jönnek. A tóról hozzatok, vissza annyi lovat amennyi kell. Félix szervezd meg az éjszakai őrséget. Nem szeretnék semmilyen problémát most, hogy ilyen közel van a két tábor egymáshoz. A jelszó legyen Honorius, Nem tudhatjuk mikor érkezünk vissza valószínű akkora már korom sötét lesz. És most mindenki menjen a dolgára. Fél óra múlva itt találkozunk. Hé, még valami ne kenje senki be magát azzal a büdös olajjal. – mondta, és mint aki jól végezte a dolgát két kezével távozásra utaló mozdulatot tett.
A három Római három, felé ment a dolgát intézni. Aétius is elindult a sátra felé.
- Illene tisztálkodnia, de ha nem is az egész testét, de az arcát és a kezét minden kép meg kellene mosnia. - ezzel a gondolattal a fejében lépet be a sátrába, ahol nem egy Római tiszthez méltó rend uralkodott.
- Hova a ménkűbe tették a galeaját? Legalább azt találná meg. -
Az átöltözésről lemondott, hiszen az ünnepi alkalmakra használt dísz tunicája ott volt összegyűrve a sarokban egy ruhásláda tetején. A sisak is ott díszelgett a tunica mellett így legalább az előkerült. Aétius a sisakkal a kezében töprengett.
- Miért mondta a Hunok küldönce nekem Aétius herceg? Mit gondolnak ezek rólam? És különben is milyen ajándékot szokás adni ezeknek a barbároknak, ha meghívnak az asztalukhoz? Egyáltalán van asztaluk? Lehet, hogy a földön ülve kell enni? –
A sátrában lévő félhomályban körbenézett és szemével kereste azt a ládát, amely a Rómában vásárolt ajándékokat rejtette. A kutakodása végül is eredménnyel végződött, és amikor rálelt már nyitotta is. A két kezével kotorászva majdnem a láda alján megtalálta, amit keresett. A két gyönyörű aranyozott markolatú tört a kezében tartva arra gondolt.
- A hercegek ajándéka már meg van. De mi legyen a hercegnővel? –
A ládában tovább keresgélve megtalálta a bőrzacskót, amit eddig nem talált. A bőrzacskó egész tartalmát egyenként elővette és hosszasan nézegette, az aranyozott sálakat, kendőket és díszes öveket. A mustra végeztével még mindig nem állt készen a döntésre.
- Ha Én tudnám, mi tetszene egy ilyen csodaszép lánynak. Hé, lehet, hogy már nem is lány, hanem asszony? – amikor erre gondolt megrémült a szíve gyorsabban kezdett kalimpálni.
- Nem az nem lehet. Különben is Constantinus mondta volna. - mikor idáig jutott megnyugodott. Az ajándékok közül kiválasztott egy aranyozott szálakkal átszőtt teljesen átlátszó világoskék selyem, kendőt.
- Olyan, mint a szeme. - és a fény felé tartotta.
- Ez jó lesz. - gondolta és a két tőrrel együtt betette a kendőt egy kisméretű díszes tarisznyába.
- Mi van még? Ja, a mosdás. –
- Én Gaius Flavius Aétius Maximus a Római Császárság küldötte és képviselője átnyújtom, - itt elakadt, amikor.
- Uram. Uram! Uram? – hallatszott.
- Igen. – szolalt meg és az érkező felé fordult.
- Látja ott messze azt a kicsi, de jól kivehető porfelhőt?
- Igen látom. – válaszolta.
- Azok ott Hunok és erre tartanak. – mondta az érkező Constantinus.
- Miért gondolod, hogy Hunok? - kérdezte Aétius és folytatta.
- Lehetnek mások is. Nagyon sok nép él itt ezen a vidéken -
- Nem uram azok ott Hunok. Az a porfelhő elárulja Őket. A Hunok közlekednek a pusztai népek közül, egyedül ennyi üres vezeték lóval. Azok okozzák ott azt a kis porfelhőt. Egy Hunhoz három - négy, ló tartozik. Ha a ló, amin ül, elfárad, menet közbe átugrik a másikra. Mindent lóháton csinálnak, esznek, isznak, de még alszanak is menetközben a lovaik hátán. Ezért tudnak ilyen gyorsan száguldozni a pusztákon. – válaszolt Constantinus aztán folytatta.
- Hamarosan itt lesznek. Bevárjuk Őket, vagy megyünk tovább? -
- Te mit javasolsz? – kérdezte Aétius
- Már késő délután van. Ez a hely egészen jónak látszik éjszakára. Közel van a tó, ami mellet nem olyan rég eljöttünk. A liget ahol most vagyunk, a szélén ezzel a pár nagyfával igen biztonságosnak tűnik, baj esetén jól védhető. Az megeshet, hogy később ma már nem találunk ilyen kellemes és nyugodt helyet. Szerintem elég hosszú utat tettünk meg ma is. Azt viszont nem tudom, mikorra kell megérkeznünk. Minden Öntől függ uram. - válaszolta Constantinus
- Jól van, nem bánom. Maradjunk. Én nem sietek sehova. Uldin a Hunok királya remélem csak meg vár. – mondta Aétius és közben nevetett.
- Uram a Hunok nem Uldinnak mondják hanem Huldinnak. Van még egy másik királyuk is. Az Ő neve Donat. Az ottlétem alatt sajnos nem tudtam kideríteni róluk semmit, A Hun nép nem egy közlékeny, fajta. Velem, mint rómaival nagyon kevesen álltak szóba. A két királyuk közül melyikük bír nagyobb hatalommal és, hogy éppen hol tartózkodnak senki sem árulta el nekem. Az viszont tény, hogy már az ott tartózkodásom elején közölték velem ne nagyon kérdezzek, az uralkodóházzal kapcsolatban semmit sem. A helyzet némiképp idővel változott és pár dolgot azért még is csak megtudtam róluk meg a családjukról. Azt sem tudom, hogy Önt kettejük közül ki fogja fogadni majd. Én nekem sajnos nem adatott meg, hogy valamelyikükkel is találkozzam. – mondta Constantinus
- Nekem aztán mindegy Uldin vagy Huldin, de megjegyeztem tehát Huldin a nagy királyuk neve. Szólj Litoriusnak maradunk, intézkedjen. A kocsikat helyezzék el félkörívben. Az állatokat vigyék a tóra itatni és őrök kíséretével hagyják is ott őket éjszakára. A sátrainkat állítassa fel. A többit tudja, ahogyan ilyenkor szoktuk. Nagyon meleg kezd lenni ezen a vidéken. Úgy látom itt is szokatlanul magasan jár a nap. – mondta Aétius és kissé elfordult.
A szeme sarkából még látta, hogy Constantinus sietve elmegy. A gondolatai már megint a beszédjén jártak. A beszéd, amit majd mondania kell, mikor átadja a császár levelét a Hunok nagykirályának. Azt nem tudta, hogy Huldin a Hunok királya tud e latinul, remélte tud, ha nem akkor majd Constantinus lefordítja neki. Constantinust pont ezért hozta magával, mert tudta, hogy járt már a Hun birodalomban és jól beszéli a nyelvüket és a senatus is Őt jelölte ki vezetőnek. Az üdvözlő beszéd eleje és az első pár mondat a fontos gondolta magában. Az első mondatott újra és újra átfogalmazta nem tudta eldönteni mi a jobb a „Római Császárság egyszerű szülötte” vagy a „Római Császárság küldötte és képviselője” megfogalmazás. Az ide út során, hányszor, de hányszor próbálta fejben megfogalmazni azt, amit majd mondania kellene, de valahogyan egyszer sem találta jónak, amit kigondolt. A mai nap sem lett kivétel ép ezért, mint annyiszor most is hamar feladta.
Aétius saját maga nem igen találkozott szülővárosában Silistrában Hunokkal. Az anyja mindentől féltette, kíséret nélkül egyedül sehová sem engedte. A taníttatása folytán később mikor anyja rokonaihoz Rómába került, ugyan megpróbált mindenféle népekkel szóba állni, de még véletlenül sem találkozott egyel sem közülük. Az igaz a Gótoknál lett volna alkalma a Hunok beszédjének elsajátítására, de ott inkább a Gót nyelv tanulása látszott hasznosnak. A lehetőséget miszerint a beszédet Gótul kéne elmondania azonnal el is vetette, hiszen a Gót nem az anyanyelve még akkor sem, ha elég jól beszéli azt. A Gót nyelvel úgy volt, mint az Alánnal, amit gyermekkorában, az apja szabad estéin tanított neki. Az apja Flavius Gaudentius, Pannoniában Alánok között nevelkedett. A rossz nyelvek szerint az apja egész családja Alán volt és így kerültek Pannoniába. Az anyja, ha dühös volt az urára bizony ezt többször is a fejéhez vágta. Az édesapja Alán mivoltának igazolására nem létezett bizonyíték. Az apja sem beszélt Hunul, pedig mint magister equitum sokszor harcolt a Hunok ellen és számtalanszor kínálkozott alkalom a nyelv elsajátítására.
A veleszületett ösztön alapján most viszont olyan érzése támadt valaki áll a háta mögött. A hirtelen megfordulása is ösztönösen történt és valóban egyik sorstársa állt vele szemben. Félix a vele majdnem egykorú daliás katonatárs a jó barát, aki erre az útra is elkísérte.
- Aétius furcsa dolgot vettem észre. Mikor itt letáboroztunk egy lovas figyelt minket. Úgy tettem mintha nem venném észre. De aztán kis idő múlva Ő hírtelen megfordult és elvágtatott. Pár perce megint egy lovast vettem észre. Minket figyelt. Most már elindultam abba az irányba, ahol állt. Ő is azonnal elvágtatott. A furcsa az, hogy mind a két lovas különböző ruhát és fegyvert viselt. A dolgot elmondtam Constantinusnak. Az elmondásom és leírásom alapján Ő az első lovast Hunnak gondolja. A második lovas kilétére nem tudja a választ. Bármelyik itt élő törzs harcosa lehet. – mondta katonatársa.
Áétius az elmondottakon meghökkent, hiszen Ő nem vett észre semmit. Az, hogy a Hunok felderítőket küldenek ahányszor csak útra kelnek számára természetesnek tűnt. A katonai kiképzésük során részletesen tanultak a barbár népek szokásairól így a Hunok felderítőiről is. A Protectores Domestici kadéti iskolán a tanáruk külön fejezetben taglalta a Hunok felderítését és annak mindenkori jelentőségét. A lehetőséget, hogy a most közeledő Hunok felderítői voltak a látogatóik elfogadta és tényként kezelte. Félixre nézet és a következőket mondta.
- A Hunok tudják, hogy jövünk, benne van a szerződésben. Nem hiszem, hogy megtámadnának, az háborúhoz vezetne. Tudtam, hogy figyelni fognak, de ennyire, ezt nem gondoltam volna. Ne aggódj, elegen vagyunk, nem hiszem, hogy bár ki is megtámadna. És ha mégis akkor itt vagyunk. - és az oldalán lévő gladiusára csapott.
- Félix szólj Litoriusnak és együtt gyertek ide. Ha hinni lehet, Constantinusnak akkor hamarosan itt lesznek a látogatóink. Most elválik, mit tud Constantinus. Azt a pár katonánkat leszámítva, akik beszélnek valamennyire Hunul csak Ö beszéli a nyelvüket. – folytatta Aétius
A sorsában osztozó társa mikor látta, hogy Aétius befejezte megfordult és elsietett. A most már megint magára maradt Római fiú ott állt a nagy fa alatt és tovább töprengett.
- Miért pont Én, hiszen annyi Római patricius családból származó fiatalember van a birodalomban. Az anyja szerint ez egy kiváltság egy hatalmas lehetőség. Köszöni szépen három év a Gótoknál és most megint ki tudja mennyi a Hunoknál. Egy újabb ismeretlen birodalom, ahol még soha nem járt. Most is milyen meleg van, pedig még csak a tavasz elején járnak. A beszéd az a fránya beszéd a gondolatai mindig ide kanyarodtak vissza. Azt kéne mondania, amit a Gótok királyának Alarichnak mondott. Átadta Honorius császár levelét és mondott pár üdvözlő mondatot. Mikor három év eltelte után végre eljött mi az, hogy eljött elmenekült, futva távozott. Nem is köszönt el a gyönyörű Grimhildától. Pedig miket ígért annak a szép szemű lánynak. Most így utólag még saját maga is mosolyog rajta. Talán egyszer visszamegy és hazahozza. Haza? Hova haza? Egyáltalán hol az Ő otthona? Moesia vagy Róma egyik sem jelentett számára semmit. Mint a kivert kutyák bolyongott az egész birodalmon belül. Ő is Félix is és minden Római patricius családban született fiú arról a bizonyos napról álmodozott, hogy majd eljön az a várva várt nap. Igen a nap, amikor lóháton odaállhatnak a saját légiójuk elé és üdvözölhetik a katonáikat. Most, hogy itt áll a Hunok földjén egyáltalán nem úgy néz ki, hogy ez a bizonyos nap karnyújtásnyira lenne. Pedig mindent elkövetett a cél érdekében. Rómában még a Görög nyelvet is tanulta. A Protectores Domestici tisztképző iskolában kiváló eredménnyel végzett, de mégsem helyezték át utána a protectores divini laterishez a császár őrei közé. Talán az anyja és a rokonok féltő keze lehetett a dologban. Hiszen soha nem helyezték véglegesen egy légióhoz sem tribunus praetorianus partis militarisnak pedig nem is egyszer jelentkezett Stilichonál a légiók uránál kihallgatásra. A főparancsnok soha sem fogadta. A nemzetség nevük egyezése alapján, hiszen még a császárt is így hívták azt gondolhatta volna, bárki valamilyen előnyt élvez. -
A töprengését Félix és Litorius érkezése zavarta meg. A két fiú ugyan úgy, mint Ő Római előkelő patricius család sarja és így a Protectores Domestici kadéti iskola után már régen vagy a protectores divini laterisnél vagy a légióknál, mint tribunus praetorianus partis militaris lett volna a helyük. A fiúk a barátai úgy végezték, mint Ő Róma nem engedte el őket hiába is próbáltak a senatus tagjai közül bár kit is megkörnyékezni. A Római szenátussal nem lehetett vitába bocsátkozni. Az akaratuk érvényesült mindenben. Az Ő kijelölése is a szenátorok javaslata alapján történt. A Gót Alarick ugyan megint Őt kérte cseregyereknek, de a senatus a kérést elutasította és inkább a Hunoknak adta, mint az egymásközti béke biztosítékát. A császár csak jóváhagyta a küldetését. A két hű barátja mikor értesült arról, hogy hová küldik azonnal önként jelentkezett a kíséretbe. A senatus bármely tagja természetesen bármilyen ürüggyel bármikor felmentheti és visszarendelheti Őket. A lehetőség fenn állt ezt nagyon is jól tudta.
- Itt vagyunk. Mire gondolsz? Mit tegyünk? – szolt Litorius a barátjához.
- Tudjátok mire gondoltam? Üljünk le itt a fa alatt és kockázzunk. A napnyugtára gondolom a látogatóink is ide érnek, ha erre jönnek egyáltalán. De az is lehet, hogy Constantinus téved, és nem erre jönnek. – mondta Aétius és elsőnek telepedett le a magas fűben.
A két fiú követte a barátjuk példáját és szintén kényelmesen elhelyezkedtek az árnyékot nyújtó nagy fa alatt. A három fiú övének rejtekében kivétel nélkül ott voltak a kockajáték kellékei a dobókockák. A katonai iskolában is, hamar rászoktak arra, hogy ha idejük engedte ezzel a szórakozással mulatták az időt. A játékot pénzben játszották igaz nem nagy tétekben. A játék során minden körben fejenként egy denariust tettek be, így a váltakozó szerencse folytán a nyertes nem igazán lett gazdagabb. A jelenlegi lehetőségekhez mérten nem is tehetek volna másként, hiszen egyikük anyagi helyzete sem engedte meg a felesleges költekezést. A senatus által az útra kiutalt viaticum költség fejenként egy arany aureus nem engedett felesleges költekezést. A birodalom területén semmire nem kellet költeniük.
A császár levelét felmutatva, amelyben Aétius mint caduceator és annak megszemélyesítője a senatus által kijelölt puerum repositum szerepelt mindent megkaptak bár mi is legyen az. A kiutalt pénz csak arra az esetre szolgált, ha a birodalmon kívül mégis vásárolniuk kellene valamit. Az utolsó Valériai nagyobb őrhelyen Sopianaeben minden társzekeret felpakoltak élelemmel. A Danubius átkelése előtt Aliscaban már csak pótolták az elfogyasztott élelmiszert. A Hun népek földjén idáig minden lakott települést elkerültek. A kerülő utak biztonságossá tételéről Constantinus saját maga és a rá bízott emberek gondoskodtak.
A három fiú teljesen belefeledkezett a játékba. Az Aétius által levetett és a földre leterített lacernát körbe ülve játszottak. A szerencse úgy látszik ma Litoriust választotta. A jóképű éjfeketehajú fiú minden győztes dobás után felnevetett. A két vesztes ilyenkor bosszankodott vagy ugyan úgy nevettek Litoriusszal együtt. A soron következő mindegyik dobó felnézett az égre és Iuppiterhez fohászkodva dobta el a kockákat, és ha sikerült nagyot dobnia óriási volt az öröm. A játékot Constantinus érkezése szakította félbe.
- Uram pár perc is itt vannak. - mondta
Mind a három fiú felnézett rá de Aétius szolalt meg elsőnek.
- Mennyünk. Nézzük meg kik érkeznek hozzánk. Hátha van pénzük, amit elnyerhetünk tőlük. – mondta nevetve.
A magas fűben ülök mindnyájan nevettek, de aztán kelletlenül feltápászkodtak. Aétius felvette a földre terített lacernáját és magára terítette. A ruházatuk megigazítása után elindultak. A katonai tunica felett valamennyien bőrmellényt viseltek. A délutáni melegben ez nem tűnt éppen ésszerű viseletnek. A kiképzésük során sokszor húsz, harminc kilós felszereléssel rohantak hegyen völgyön kietlen pusztákon keresztül. Az időjárás viszontagságait valamennyien megszokták már.
A bőrmellény nem sok védelmet nyújtott viselőjének a harcban. A páncél alatt viselve viszont igen hatékony eszköznek tűnt. Az a valaki, aki még külön bélést is rendelt a mellénye alá bizony úgy járt, hogy egészen mélyen a zsebébe kellet nyúlnia. Az a katona, aki ilyen felszerelést hordott nagy valószínűséggel legalább centurio kellet, hogy legyen. A légiók közkatonái ezt a luxust nem élvezhették.
Aétius menet közben intézkedett.
<p class="Standard" style="tewww.bepa.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!